A futás identitásképző szerepe női önéletrajzi alkotásokban

Absztrakt

Önéletrajzi kötetek, blogbejegyzések, közösségi média profilok alapján vizsgálom futó-nők identitásképzési stratégiáit: hogyan válnak gyakran középkorú nők futókká, hogyan építik fel magukat a futópályán, s hogyan illeszkedik a futó-identitás saját életükről alkotott narratívájukba. Nők, akik nem futók, futni kezdenek, hogy visszakapják a testük feletti kontrollt, hogy visszaszerezzék, vagy éppen megteremtsék végre saját életüket. Nők futnak babakocsival, bébiszittert fogadnak, hogy legyen egy szabad órájuk futni, vagy kivárják, míg a gyerekeket magukra lehet már hagyni, és akkor húznak csak futócipőt. Nők, akik nem írók, könyvet írnak arról, hogyan válik identitásuk szerves részévé a futás. Nők a közösségi médiában futóprofilt építenek, közben folyamatosan sajátos női tapasztalatokat, női létélményeket megfogalmazva. Női testben futnak, mensturálva, terhesen, szülés utáni testtel, mellrákkal, vagy pánikbetegen. Lubics Szilvia, Sallai Zsuzsanna, Száz Ildikó és Tamás Rita mind a négyen publikáltak egy-egy olyan kötetet az életükről, amelyben a futás központi szerepet tölt be. A kötetek jellemzően kis kiadóknál, esetleg magánkiadásban láttak napvilágot, a szereplők is nem egyszer a margóról szólalnak meg, gyakori a traumanarratíva. Ki írja ezeket a szövegeket és kinek? Milyen céllal? Ki beszél, ki fut, ki neveli a gyereket közben? Arra a kérdésre keresem a választ, hogyan találnak hangot a megszólaláshoz ezek a nők, kinek a hangján szólalnak meg, miféle (vélt vagy valós) külső elvárásokra felelnek a futó nők szövegei.