"Amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal." Szabó Eszter Ágnes önarcképei

Absztrakt

Az írói önéletrajznak a képzőművészetben az önarckép felel meg. Noha sajátosságaik folytán alig összevethetőek, két funkciójuk, az énkonstrukció és önreprezentáció egymáshoz sodorja őket. Festők és szobrászok, nők és férfiak az érett reneszánsz óta készítenek önarcképeket, hagyományosan keveset, néha csak egyet-egyet, amelyek a 20. századig jellemzően az öntudatos (férfi) alkotót ábrázolják. Ma viszont, az önreprezentációk elszaporodásának korában – legyenek azok írásban, beszédben vagy képben – sok alkotó kizárólagos szereplője saját művészetének. Szabó Eszter Ágnes (1966–2024) nem tartozott közéjük. Noha készített önarcképeket, és portréja olykor megjelenik tárgyain (kerámián, falvédőn), ő az a művész volt, aki folyton másokkal foglalkozott. Társadalmi művész volt, aki épp a művész-ego ellen dolgozott. Mindaz érdekelte, ami nem személyes, noha minden tevékenységében teljes személyiségével benne volt. Jelen volt abban, amit éppen csinált – ez különösen performanszaiban, élő projektjeiben volt nyilvánvaló. „Minden háziasszony DJ” – jelentette ki, s emlékezhetünk, amint keverőpultnál állva zenét és ételeket kevert eat art eseményein, vagy köztereken felállította random varrodáját. Nemcsak témájává tette a háziasszony-létet, de tevékenységét a segítés motiválta, lokális (pl. újrahasznosító) cselekvéseit globális megfontolásokba (pl. klímaváltozás) ágyazta. A következőkben Szabó Eszter Ágnes merőben közösségi életművéből próbálom meg kifejteni sajátos „önarcképét”, amely a személyes és a társadalmi közötti határvonal helyén keletkező tér, mint háttér előtt látszik kirajzolódni.